Halló, ez itt Stadi konyhája, ahol mindennapi ételek készülnek teára hangszerelve. Itt van például a mákos valami. Azért mondom, hogy valami, mert a főételként, édesen fogyasztott mákos valami csak ránk jellemző. Bárhova megyünk a világban, Olaszországtól Japánig az édes mákos tészta, mákos rétes, legvégül a mákos guba elképesztő hatást vált ki. Olyannyira szokatlan, sőt utálatot keltő, hogy biztosan össznépi tiltakozásba torkollik, ha ezzel vendégeljük meg idegenben vendéglátóinkat, ne vásároljunk, csak legfeljebb két személyre, úgysem fogják megenni. Egy német-olasz vegyespárnál például, tekintve a bajor felmenők némi máktapasztalatát, mondhatni mákösztönét, igen pozitív előítéletekkel próbálták kezelni a készülő, nagyszabású vacsorát, de a kóstolás minden szép emléket és ragaszkodást szertefoszlatott. A japán reakció ellenben visszafogott, udvarias, megértő, már-már sajnálkozó volt, de a mosolygós arcokon átfutott a kétség, hogy Amida boldog földje talán mégsem nyugatra fekszik, viszont őszintén szólva, volt nekik mit törleszteni. A problémát alapvetően az jelenti a pusztai mákos kultúránkkal való ismerkedésben, hogy a mák és tészta édes interpretációban érkezik az idegen szájba. Gyanítom, hogy ezek az édes mákos ételek a Kiegyezés utáni főúri gyerekzsúrok menüjéből szivárogtak be a magyar kulináris köztudatba, mert valljuk be, alapvetően mégiscsak perverz és egészségtelen ételekről van szó.
|