KAPU EGY MÁSIK VILÁGBA

A teaház bejárata

A teával ismerkedő, szertartásra érkező vendég , aki átlépked a roji, a teaházhoz vezető út kőpadkáin, nem érti, talán nem is kell értenie, hol jár. Az első pillanat, amikor a tea wabi-sabi környezetével találkozik, a teaház kunyhószerű, szegényes formája és annak bejárata, a nijiriguchi. Ez egy igen kis méretű ajtó - nevezzük inkább nyílásnak -, ami általában délkeletre néz. A XV. század elejéig a teaszobákat mindössze díszes, képekkel borított paraván választotta el a többi tértől. A Hosokawa Tadaoki(1563-1645) féle teairat arról számol be, hogy a teaházba egy kis ajtón, lehajolva kell becsusszanni. A Nanboroku, Rikyu testamentuma szerint az ajtó által kikényszerített meghajlást Rikyu találta fel, de ezt sok teával kapcsolatos eszközről, és eljárásról mondják megalapozatlanul. Valószínűleg hasonlóan szűk, szegényes, dísztelen bejártaton lehetett belépni a Takeno Joo féle és az azt megelőző wabi teakunyhókba is. A bejárat standard mérete 65/75 cm szélességben és 60-65/75 cm magasságban. Érdekes része a legendáriumnak, hogy több forrás is megerősíti azt, hogy a kicsiny teaházi ajtó ötletét Rikyu egy, a házához közeli folyóparti rakodórámpa ajtajáról vette. Más források (így a Chado Shiso Densho – beszámolók a tea útjának alapítóitól) szerint a nijiriguchi, vagy ahogy másképp a lapulásról, csúszásról eredeztetve mondták - kuguri - ötlete az Osaka északi részén, Hirakatán található kikötőben sűrűn megforduló, alacsony házikókkal felszerelt folyami áruszállító ladikokról származik. Ezt megerősítheti az a történészi interpretáció, miszerint a vízen sikló ladik szűk, alacsony fedélzete amolyan sosrshordozó, a víztől éppen csak elválasztott színpad, ahol, az oda berjutó csoportoknak mindig valamilyen új életszakasz kezdődik. Kétségtelen, hogy a japánok valamivel alacsonyabbak, mint mi, de valljuk be, még egy 90 cm magas ajtó sem elegendően tágas ahhoz, hogy egy drága eszközökkel és teával kínált vendég elegendően az eseményhez tartozónak érezze. Az ajtó egyszerűen túlságosan kicsi. Szinte legendásan kicsi, s bár még az átlagember is hallott róla, hogy a teaházba belépő embert meghajlásra kényszeríti, ez nem így van. A nijirin ugyanis meghajolva sem lehet „belépni”, azon egész egyszerűen csak bemászni, becsúszni kell.

Minden valamirevaló japán tea forrás megemlíti, hogy a japán művészetben van egy, a nijiriguchihoz hasonló bejárat, ez a noh és a kabuki színház középső, közönség bejárata, az ún. nezumi-kido (egérlyuk), amin a nézök csak meggörnyedve, letérdepelve, egymás után léphettek be, így akadályozták meg, hogy valaki jegy nélkül járjon színházba. Az egér sem szökhet be anélkül, hogy az ajtónállók észre ne vennék. (Ugyanakkor a felsőbb társadalmi osztályok tagjai, kényelmesen sétálhattak be a bal oldali nagy ajtókon.) Maga a nezumi kido a színművészettel egyidős terminus, ami jónéhányszor bukkan fel a XIV. század közepétől kezdve, ilyen értelemben a korai japán színház játékterét a mindennapok külvilágától elválasztó és összekötő kicsiny bejárat jóval megelőzte a teaház különös ajtaját. A tea korai időszakában a nijiriguchit úgyis nevezték, hogy „lejárat” vagy „átjáró” (kuguri). Ez közvetlenül kapcsolódik egy középkori japán misztériumhoz a Shugendo, a hegyi vallás tainai kugurirítusához, amiben egy egészen kicsiny, szűk, sziklák közé szorított „odún” keresztül lehetett eljutni arra a színtérre, ami a megújulást, újjászületést, megtisztulást jelentette. Maga a tainai kuguri egyébként éppen odú, vagy barlang átjárót jelent. A sziklaodú másik oldalán az újjászületési misztérium egyfajta elfogadott utópia, s persze tekinthetjük utópiának a színházat és magát a teaházat is. Sok mesében, misztériumban legendában bukkan fel ez a motívum, amikor egy szűk, rejtett lyukon egy egészen más világba lehet átjutni. Az is kiderúl, hogy ez a középkori misztériumokban és színházban alkalmazott szűk átjáró a wabi teát és Rikyut jó évszázaddal megelőzve felbukkan a teaszertartásokban, már 1462-ben is arról számol be egy forrás, hogy a díszes shoin daisu teaház kertjébe is csak egy szűk és alacsony kapun áthaladva lehetett bejutni. Így tehát a nijiriguchi, a kis ajtó nem a teház ajtaja volt eredetileg, sőt már a rojira, a teaösvényre való rálépést is a minitatürizált bejáraton való belépés előzte meg. Hozzá kell tenni, hogy a nijiriguchinak megfelelő szűk kapu a rojin akár meg is ismétlődhetett, erre több példa is van, a legismertebb az Omotosenke székhelyén a Fushin’an rojinán található középső kapu, ami a teaház falának „másolata”, anak motívumait idéző kapu, majdnem ugyanolyan szűk, csak némileg magasabb bejárattal. Éppen az Omotosenke kertjében többszörösen ismétlődnek a fő motívumok, a roji, a belső roji, a kézmosó, s ezeket a színtereket egyre újabb kiskapuk nijiriguchik választják el – kötik össze. Mégis a teaház is egyfajta színház, a közönség körbeüli a színpadot, itt félkörben szemlélik, ahogy a tea készül. A világi dolgok követelései és gondjai lehullnak a bejáratnál, s akik meghívást kaptak egy különálló, új színpadra érkeznek. A szúknél is szűkebb bajárat kicsire vetközteti az embert, s az egyébként szintén kis teaház tere belül egyszerre nagyobbnak tetszik.

A bejárat megállít és térdre kényszerít. A vendég a rojin lépkedve megérkezik a teaházhoz, jobb kezével, kifordított tenyérrel résnyire nyitja a léceken csúszó ajtót. Alig 5 cm-re, éppencsak jelzi, hogy megérkezett. Kinek jelzi? Nincs bent senki. Tiszteli a helyet, a bent előkészített teret, a rá váró eszközöket, mindent. Most a bal kézzel kicsit bátrabban még tovább csúsztatja az ajtót és bekukkant. Szabad a tér, be lehet lépni, hiszen meghívást kaptunk. Újra jobb kezét használja és mostmár teljesen „kitárja” az ajtót. Mélyen meghajolva „beköszön”. Feltérdepel a küszöbre, ami fél méter magasan húzódik, leveti cipőjét és kint a falnak támasztja, hogy száraz maradjon az eresz alatt. Összegörnyedve, magát az öklén vonszolva behúzza magát az ajtón. Ha nem jön utána senki, megfordul és bezárja az ajtót. Ha jönnek utána vendégek, akkor elindul befelé, a vendégek tatamijától a tokonama, a virág felé. Bent egy teljesen más léptékű térbe lépett. A ladik elindul vele egy új világba. A hatás kétségtelenül nagyon erős. Gondoljuk csak el, ahogy 400 éve egy sosem látott hatalmú, szinte külön kasztba tartozó nagyúr, hadvezér becsusszant a teaviskóba. Vagy képzeljük el, ahogy egy munkahelyi közösség szertartásán az igazgató jön utánunk, mert nem ismeri az utat, leveszi fényes cipőjét és lesi minden mozdulatunkat. Vagy egy mai fiatal, aki a ftnessteremben gyúrta fényesre önbizalmát, összetörik a bejáraton. Aki bejut, itt valóban más-világba kerül.

"Lakótelepi" teaház bejárata

Kis japán animáció: hogyan kell előrehaladni a teaházban

Kis japán animáció: hogyan kell belépni a nijiriguchin

Ugrás az oldal tetejére