Wabi tea
|
| |
A Doujinsai shoin az Ezüst pavilonban - 1486 Kyoto |
| |
|
| A XV.sz. közepétől a XVI. sz. végéig a teafogyasztás kultúrája forradalmi változásokon ment át. A teabankettek luxuseszközöket kiállító szobái helyén új, elsősorban a teafogyasztást kiszolgáló tér alakult ki: a shoin, ami egy tatamikkal kitöltött és egy dekoratív alkóvval, a tokonomával díszített helység volt. A shoin prototípusának a kyotói Doujinsai shoint tekintjük, amit aTouguduban, Yoshimasa sógun részére 1485-ben, kettős céllal (teaszoba és könyvtár) építettek. A shoin tulajdonképpen az a papír válaszfalakkal, tolóajtókkal kialakított nemesen egyszerű, letisztult tér volt, amit ma is jellegzetes "japán" stílusnak ismerünk. A shoin meglehetősen visszafogott, szerény építészet volt az azt megelőző korszak hatalmas rezidenciáinak a kínai luxust idéző hivalkodó téralakításához képest. De a XV. század második felében a központi hatalom felbomlott, ellenőrző szerepe megszűnt, a nagyobb földbirtokosok egymással marakodtak, a kisebb hadurak állandó fenyegetést jelentettek a hétköznapi ember számára. 1477-re Kyoto és környéke anarchiába süllyedt és gyakorlatilag megsemmisült. A shoin szerény, áttetsző megjelenése az elviselhetetlenül nehéz, kaotikus időkben a "létszükség" erénnyé emelése, dekorációk és fölösleges csillogás nélkül. A shoin stílusban épített helyiségekben összegyűlt ma még igen, holnap már nem előkelőségek lakomáztak, verseket írtak és teát itttak. A basara bankettek csillogó külföldi eszközeivel és kiállításával szemben, megváltozott építészeti és esztétikai környezetben „házi” módszerrel készített egyszerű teakellékek tűntek fel. A tea révén a kínai exkluzivitás társult a rusztikus, „natív” eszközökkel. A shoin olyan volt, mint a klasszicizmus a barokk után, letisztult, egyszerű, nem hivalkodó, de még nemesen, erényesen díszes. |
A wabi tea kezdetei
|
| |
A későbbiekben a shoin előkelő társaságok által használt tereihez képest megjelent a teaszertartásoknak egy még tovább csupaszított, mindenféle konvenciótól megszabaduló változata is. Ezt a filozófiai-esztétikai együttest wabi-sabinak kezdték nevezni.
A wabi-sabit, mint megkülönböztetett esztétikai módot már a kezdetektől fogva szoros kötelékek fűzték a zen buddhizmushoz. A zen egyik alaptétele egyfajta antiracionalizmus, ami lényegében azt jelenti, hogy a tudás csak tudatból tudatba terjedhet könyvek, írott és kiejtett szavak segítsége nélkül. „Amit tudsz, nem kimondható, amit kimondasz, nem a tudás része” Pragmatikusan ez annyit jelent, hogy a könnyen félreérthető, félremagyarázható elvek számát a minimálisra kell csökkenteni. Következésképpen a wabi-sabi tiszta, világos interpretációja mind hozzáértők, mind a tanulók számára elkerülendő. Mindkettő, a zen és a wabi-sabi is lényegesnek tartja a dolgok és a létezéssel kapcsolatos vizsgálódás transzcendentális útra terelését. Ehhez pedig a Semmi vizsgálása, megértése központi jelentőséggel bírl a wabi-sabi metafizikájában.
A wabi-sabi japán szóösszetétele eredetileg igen eltérő jelentéseket tartalmazott. Sabi azt jelentette: hideg, aszott, elszáradt. A „wabi” létállapotot jelöl, a társadalomtól elszakított, s a természetbe vetett, elbátortalanodott, testi lelki támaszát vesztett ember magányosságát, érzelmi száműzöttségét jeleníti meg. A XIV. században ezek a szavak sokkal pozitívabb jelentéstartalommal töltődtek. A saját magát félrevonó, elszigetelő, szándékoltan szerény, sőt szegényes aszketikus „remete” lét egyre inkább spirituális gazdagsággal párosult. Ez a létforma vonzódik a költészethez, lírai tartalommal tölti, s jegyzi fel a mindennapok semmitmondó, belső, apró mozzanatait, részletező figyelemmel kíséri a természet alig észrevehető, pillantásunkat elkerülő miniatűr, vagy háttérbe olvadó szépségét. Ugyanakkor keresetlen egyszerűséggel hoz létre új, letisztult esztétikai kategóriát.
A teaszertartás egyszerű, hétköznapi, eszköztelen, tökéletlen dolgokban való wabi megnyilatkozása a lét árvaságát, múlandóságát mutatta meg egy elhagyott kor elhagyott emberei számára. A
chanoyu eklektikus társasági művészeti formává fejlődve elsősorban éppen a wabi révén sokféle művészeti ágat egyesített, felhasználva és maradandóan átalakítva az építészet, a belső-, és kertépítészet, virágkötészet, gasztronómia és az előadóművészetek legkülönfélébb aspektusait.
|
| |
A képzett teamester olyan ember volt, aki képes volt mindezeket az elemeket egy színpadon a várakozó vendégekkel együtt harmonikus, nyugodt művészeti eseménnyé szervezni. A wabi-sabi univerzum és együttlét csúcspontját annak teljességében a tea fejezte ki.
Az első wabi-sabi teamester Murata Jukô  (1423-1502), más átiratban Murata Shukô volt, egy Narából származó Zen szerzetes. Shukô tipikusan az az ember volt, akinek személyében egy igazi történelmi, filozófiai, esztétikai ugrás, váltás következett be. Az ezt megelőző idők erősen szekularizált társadalmában a tea elit időtöltésnek számított, nem kis részben annak tulajdoníthatóan, hogy luxusát összekötötték az elegáns, külföldi tea eszközök gyűjtésével és birtoklásával. Shukô korában a tea már elegendően ismert és elterjedt volt, főleg a földbirtokosok, harcosok között, olyannyira, hogy azt, aki a teát és a teaeszközöket nem ismerte, nem is tekintették embernek. A tudósítások szerint a vészterhes, háborúkkal tarkított időkben a bárdolatlan harcosok is antiknak mímelt, régi, vacak eszközökkel elkészítve és körbekínálva teát ittak. Shukô a tea művelésében Nôami (lásd a címlapon látható festményt) tanítványa volt és az Ashikaga sógunátus teamestere. Még gyermekként zen szolgálatba állt és 10 évet töltött a Shomeiji kolostorban, de olyan lusta volt, hogy kitették a szűrét.
|
A Daitojuki
|
|
Ezután Kyotóba ment és belépett a Daitojuki templomba, ahol zen filozófiát tanult, de továbbra is problémás papnövendék maradt, mert bármiféle szellemi tevékenység közben képes volt álomba zuhanni. A legenda szerint "az orvos" írta elő neki a teát, mint a legjobb szert a figyelem fenntartására. Tény, hogy huszonévesen a teával kezdett foglalatoskodni és egyedülálló saját stílust alakított ki, aminek csakhamar híre ment. Egy alkalommal Ashikaga Yoshimasa sógun kívánta megtekinteni az előadását, amire Shukô, mesterével Nôamival és egy So-ami nevű szerzetessel készült fel. Bár már Shukôt megelőzően is létezett teaszertartás, de az az előzőekben leírt módon bankettszerű esemény, nem pedig igazi szertartás volt. Shukô szertartása részleteiben is kigondolt, kimódolt előadás volt, ami elnyerte a sógun tetszését, amiért hálából egy rusztikus teaházat éppíttetett a mesternek és saját kezűleg írta rá:"Shu-kô-an-shu (gyöngyként ragyogó mester) |
Bár érdekes módon ő maga fiatal korában felhagyott a szerzetesi léttel, mégis ő volt az, aki a teával való foglalatosságban a zen értékek kifejeződését vélte felfedezni, ezzel a vallásos-filozófiai gondolatokat a mindennapi lét rítusaihoz közelítette, a sógunátus szolgálatában pedig a teát véglegesen elemelte az arisztokrácia vonzásköréből. Míg Noami még éterien tiszta, de szépséges, esztétizáló teaszertartást alakított ki, Shuko szembehelyezkedve ezzel a divattal, szándékoltan alábecsült, helyi kézművesek által gyártott eszközöket kezdett gyártatni. Érdekes, hogy már Nôami felhívja a figyelmét arra egyik intelmében, hogy a kínai karamono (tehát ünnepi, gyűjthető luxuscikkek) helyett a teamester a helyi kerámiamesterek által készített első osztályú kellékeket részesítse előnyben. Shukô volt az első, aki a teamestert vendéglátóként értelmezte, magát a teaszertartást pedig elmozdította az addigi szórakoztató és pusztán "egészségvédő" környezetéből.
|
| |
|
| |
|
Shukô választott tea útjáról két fontos írásbeli dokumentum tanúskodik: az egyik neki tulajdonított írás a "Dialógus Shukôval" címet viseli és a tea műveléséről szóló beszélgatést rögzít Yoshimasa sógun és Shukô között. Ebben Shukô kiemeli, hogy alighogy belépünk a teaházba, az én és a mások közötti diszkrimináció megszűnik, a kifinomultság kap teret és a szerénység, figyelem, tisztelet, egyszerűség és a nyugalom megértése békességgel árasztja el a résztvevők szívét.
A másik dokumentum éppen erről a szívről szól
Ez a 'Kokoro no fumi' (Levél a szívről), amit egyfajta tea ars poeticaként egy Daimyô nevű tanítványának hagyott hátra. Ebben állást foglal amellett, hogy a teával való foglalatosság egy spirituális út, ami az emberi elme fejlődésének állomása. Ez azt is jelenti, hogy a tea gyakorlása nem független a vallásoktól, különösképpen igaz ez a zen buddhizmusra. Legfontosabb teendőként a kínai eredetű és a japán teaeszközök közötti határ eltüntetését javasolja. A hagyomány szerint Shukôt szoros barátság kötötte minden idők egyik legfontosabb keleti filozófusához, a rinzai zen papjához Ikkyuhoz, aki
Engo Kokugon, (1063-1135) a Song dinasztia legnagyobb hatású kalligrafusának egy írott tekercsét (bokuseki) ajándékozta neki. Shukô és Ikkyu kapcsolatában a zen és a tea nemcsak a praktikum, hanem a filozófia szintjén is véglegesen összeforrt. A levél ezzel zárul:
..
"...Ellenben, és sokkal inkább, bármennyit is foglalkozzék valaki önmaga művelésével, a tea útján végül önmaga elfogadása lesz döntő jelentőségű. Elegendő arra emlékeztetni, hogy az önelégültség és az önmagunkhoz való ragaszkodás jelentik az igazi akadályt az úton. De az út ugyanúgy elérhetetlen marad, ha nincs elegendő önbecsülésünk. Ahogy a mondás tartja: A szív mestere legyél, ne pedig mesterkélt szívű - a régiek tartották így.
Másutt, igazi wabi összegzésként ezt írja. " A Hold képe, amit legalább részben nem homályosít el köd, vagy felhő - elfogadhatatlan." (A félig, vagy teljesen rejtőző szebb, mint a szépségét kendőzetlenül feltáró...)
Ez volt a tea wabi-sabi esztétikájának kezdete.
|
|
|
 |
|
|
|
Online teabolt
Nyitólap
