Évek múltak el, lassan minden megváltozott. A sietséget, a most-kell és az azonnal kötelességét felváltotta a nyugodt derű. Mostanra a tea túllépett rajtunk, megelőzött minket saját leckénk. Valamelyik régebbi, nem megjelölt, így méltán elfeledett blogban egy gyokuróról írtunk, Joshu volt a neve – zen szerzetes, a legtöbb zen koan főszereplője, aki lehetetlen, értelmetlen kérdés-válaszaival őrületbe kergeti a megváltásra (azaz megértésre) méltatlan, éretlen embertársait, „a megértés új színterére ugrasztja őket” – mondja Heidegger – és ez a gyokuro meglepően egyszerű, sima, szürke volt. Most csészénkbe került egy 60.000 yenes tea, ami magyar árakon körülbelül 130.000 Ft/Kg árnak felel meg Ez azt jelenti, hogy egy teázás, legfeljebb 300 ml tea, két embert feltételezve jóval több, mint 1.000 forintba kerül, ami még mindig nem sok, de valljuk be őszintén, túl van bármelyik hazai teaivó küszöbértéken. Ráadásul, bár a teának biztató a neve (Rinpou azaz tűzmadár), mégis a benyomás hasonló a zen szerzetes nevével jelzett teáéhoz. A hatás egyáltalán nem frenetikus, nem robbannak ízbombák, sem illatpetárdák, inkább csak kellemesen lágy és csendesen gazdag, mégis tudván, hogy itt a teák egy határvidékén járunk, az összhatás bosszantó, mondhatni szegényes. Kimondva és kimondatlanul éretlennek érezzük magunkat., amit csak tovább erősít egy tapasztalt teabarátunk hasonló beszámolója. Ki tudja – bár sejthető – hány honfitársunk próbálkozott már hasonló karakterű és színvonalú teákkal, éppen csak mi lennénk elégedetlenek és éretlenek? Hol a fenében van itt a tűzmadár? Nincs kitől kérdezni, marad saját tapasztalatunk újrarágása, a fotózás fény nélkül, a zavart értetlen kétkedés. A borban árkádokon, savakon, alkoholfokon keresztül nyomozhatjuk a recept eredetét, a teában viszont a végén itt van tenyerünkön kiterítve a végeredmény.
Fotózás közben mégegyszer vallatóra fogtuk a teát – vagy magunkat(?) – és most hatalmasat szól, dörren, reccsen, csikordul a padló nemes súlya alatt. Hogy lehet ekkora a különbség egyik napról a másikra? Skálák, tesztek csillagok, kelyhek, kritikák villannak szemünk előtt, értetlenségem kétségbeesésbe csap át, lemegyek a bortárolóként is funkcionáló garázsba, évek múltán most újra bort keresek. A kínálat jelentősen szúkült. Voltak pedig szép idők 92, 93, 95, Ornellaia, Tignanello, sorjáznak a nagy múlt nagy emlékei, Babette lakomája Brolio kastélyában újratöltve, sós bakkalá fahéjjal (hal-tiramisú), vinsanto és a legszebb, emelkedett pillanatok legszebb borai, most pedig itt van a garázsban a szürke Salgó polc tövében Huba Pinot Noirja nemrégről, (ugyan ki emlékszik Gál Úr csillogó szemére 1995-ből, amikor a pinot fényes jövőjét ígérte, pedig ittuk minden szavát). A bor balzsamecetes csirkére kerül sok év kihagyás után, hiszen régóta csakis teák váltják egmást nemes DOC, DOP és más, nemtelen, mégis iható házi borok helyett.
Huba és az alkohol szokatlansága keresetlenül jókorákat rúg belém, mire rögtön eszembe ötlik Koyama Úr intelme a tisztaságról - ő már rég nem iszik alkoholt, a dohányt, fűszereket messzire elkerüli, szinte szerzetesi életet él a teái társaságában, kiiktatott minden olyat a létezéséből, ami a tiszta ízek felismerésének képességét zavarhatná. Talán ez az oka, vagy más, hogy először fordulhatott elő a japán tea történelemben, hogy minden vakon elé tett teát, termőterület és fajta szerint azonosítani tudott a teaszövetség és a többi versenyző legnagyobb elképedésére. Vajon ő mit szólna ehhez a karmokkal felszerelt tűzmadár testű teához? Ez a tea nem Koyama keresztségében született, hanem egy Uji-Kyoto környéki 75 éves teakertész kis parcellájának teáját gyűjtötte nekünk egybe a Teramachi vásárcsarnok Horaido teaboltja.
Tudvalevő, hogy a régi korok teái sokkal nyersebbek, kesernyésebbek voltak, mint mai társaik, nem is szólva Koyama kifinomult, új hullámos teáiról. A régi típusú teák ma inkább jégkrémbe kerülnek, túl erős az ízük, mára már megfejthetetlenek. Huba ellenben nem ér rá finomkodni, szép lassan leterít, a földről felfelé nézve próbálom rendezgetni a gondolatokat. Tegnap és ma még egy extraklasszis drága teát próbáltam, mitagadás beletört a fogam, nesze neked te(a) gourmet, igyál inkább Hubát, azt nem nagyon kell kérdezgetni – azonnali a hatás, talán krokodilokkal fogok álmodni.
A gyokuro árnyékolása hagyományosan bambuszrudakból készült keretre terített vörös rizsszalmával készül. Bár alatta elég sötét van, de mégis jut át fény, jórészt a spektrum vörös széle – ezért fokozódik a növény klorofiltermelése, több, mint 3 héten át, ezért lesz gazdag aminosavakban és vitaminokban, ezért lesz viszonylag alacsonyabb a koffeintartalma. A modern ültetvényeken a komló fekete műanyaghálójához hasonló szerkezettel árnyékolnak, a végeredményen jól érezhető a különbség. Ezen kívül a legfontosabb tényező persze maga a tea, az ültetvény, a legjobbak ma az öreg, száz évnél is időseb anyaültetvények, melyeknél a szó szoros értelmében élet-halál kérdés a hozamkorlátozás. A Rinpou egy öreg ültetvény hatalmasra engedett teája, a fizikailag elérhető legvastagabb gyokuro íz. De ez az íz csak tapasztalattal válik elérhetővé, a tűzmadár nem enged magához, ha nem előzi meg más teák, borok, szakék, ételek ízstációinak hosszú sora.
A tűzmadár a legrégebbi szimbólumok egyike, nincs köze van az egyiptomi eredetű európai főnixhez. Keleten a főnix kettős lény, egyszerre hím és nő, ying és yang, sarkantyúja kígyóformát ölt, legyőzi az életerős sárkány gonosz tulajdonságait. Erény, kegyelem, erő, minden délről fakadó, a napból iragyogó pozitív tulajdonság megtestesítője. De Rinpou nem egyenlő ezzel a fenghuang tűzmadárral. Rin egy másik mitologikus lény, a, szarvastestű, oroszlánfejű kínai egyszarvú, a napfény, a ragyogás elhozója, míg Pou a kínai fenghuangból csak a feng felének felel meg, tehát a férfi yang erejét közvetíti nekünk. Rinpou tehát teában a fényes, magasztos erő. Ez a tea olyan térbe enged be bennünket, ahol véglegesre feszülnek szét az eredet, a termelő, a fogyasztó, és a mindkettőjük emlékezetébe beépült teatapasztalat sokoldalú paraméterei. Mindent ismerni kell, hogy élvezhesd. Minden teázás interpretáció és a felismerés szabadságával tölt el, amikor a Tűzmadár egyszer-egyszer közel enged magához. Huba tűzmadara még itt csikorog a gyomorban, másnap szó sem lehet tisztaságról sem fejben, sem ízben, sem gondolatban, sőt éjjel a krokodilok is megjöttek. Remélem utoljára. |