KOIGUCHI ERŐS SENCHA A 10.000 SZERENCSE HEGYÉN

A Koiguchi   a senchák külön családja. Szó szerint erős ízű senchát jelöl.  nóng, japánul noi a víz fonetikusan módosult jele, koncentrált, erős, sötét jelentésű, míg  kuchi , a száj jele; koikuchi: összességében erős íz a szájban.

 A senchák között a koikuchi nem sötétet jelent, mint Koi a sötét, erős szója szósz, nem is sűrűt, mint a koi-cha, vagyis a szertartás során elkészített sűrű matcha, hanem egyszerűen a lágy senchák  ellentétét . A japán koiguchit mond akkor is, amikor édes szaké helyett erős, száraz szakét kíván kóstolni. Így a koiguchi a senchák erősebb ízű válfaja, amit inkább férfiak isznak, a lágy senchákat pedig meghagyják a hölgyek kedvenc italának.Újabb és népszerű, hasonlóan erős ízű teafajta a fukamushi, azaz mélyen gőzölt sencha, de ez nem Uji szülötte, tömegsenchát gyártó területek az átlagnál erősebb ízt produkáló teája. Shizuoka fukamushi senchái gyártástechnológiával pótolják azt, ami itt a tea sajátja.

        

A  Koiguchi Manpukuzan két írásmódban fordul elő  és , de tartalmi, kulturális jelentésük azonos. Szó, vagy kép szerint mindkettő azt jelenti: a 10.000 szerencse hegye, csak a második leírásban látható 10.000 ideogrammja a hivatalos, törvényes okiratokban használt forma. A 10000 szerencse hegye, kínaiul SuXian Hunanban található, fontos taoista és zen buddhista kegyhely, az öröklét zarándok helye.

Ugyanezzel a névvel (Manpukuji) Kyoto közelében is találunk egy történelmi jelentőségű központot.  

   Uji városa mára összenőtt Kyotóval. A várost övező hegyek keleti oldalán található egy templom, a Manpukuji. Alapítója, egy kínai szerzetes Ingen (1592－1673）volt, aki valószínűleg politikai menekültként érkezett Japánba, miután a mandzsuk leigázták a Ming dinasztiát, melynek ő a Manpukuzan hegyen székelő Obaku Zen szekta vezetőjeként fontos támasza volt.  Ingen 1654-ben zen buddhista szerzetesként érkezett Japánba, olyan pillanatban, amikor hosszú évszázadok kegyetlen háborúi után a chanoyu csillogó, elegáns luxussá, szórakozássá vált, és az országnak immár az európai országok kíváncsiságával is számolnia kellett.

   Hét évvel később engedélyt kapott arra, hogy felépítse Ujiban a Manpukuji templomot, ami máig a japán Obaku Zen szekta székhelye. A temlom kínai stílusban épült és a kínai kultúra sok aspektusát, így a Ming dinasztia csillagászati tudományát, a konyha és a teaművészetet is közvetítette az országba. A Ming dinasztia a tea nagy útelágazása, amikor uralkodóvá válnak a ma ismert ún. leveles teák, amiket kis teáskannákban készítettek el. A hagyomány úgy tartja, hogy Manpukuji a felöntött, leveles teaivás divatjának elindítója, a sencha japán szülőhelye, de ezt finomítanunk kell, Ingen révén Manpukuji a japán leveles tea szülőhelye és kiindulópontja volt.

   A sencha, ma ismert formájában majd később, 1738-ban , az Edo kor közepén (1603－1868) Nagatani Soen révén jelenik meg, aki kidolgozta a tealevelek japán típusú hosszanti sodrását, összepréselését, felszakítva ezzel a sejtfalakat még gyorsabb felöntést és jellegzetes, erős ízt érve el. Ezt a feldolgozási módot nevezték el "Uji Senchának", Az Uji Seiho,a ma is ismert általánosan elterjedt sencha metódus. Egy Gekkai Gensho nevű japán szerzetes, más néven Baisao (1675－1763) a Manpukujiban népszerűsítette a sencha ivását a közemberek között.

Ekkor a chanoyu az arisztokraták, földesurak, szamurájok egyedülálló kiváltsága volt. A sencha ellenben olyan tea volt, ami bárkihez eljutott, innen vezetett az út a mai kor sok eltérő sencha iskolájához. A sencha kezdetben a feltörekvő japán polgárság ellenzéki itala volt a Tokugawa rezsim szekularizált szertartásaival szemben és a kifinomult mód, ahogyan kínaiul a leveles teát, majd a senchát itták, miközben a költészetet és kalligráfiát is gyakorolták, és lótuszmagból készült a senchához illő édességet ettek, már egy új kor kezdetét jelezte. Ettől kezdve a chanoyu sem volt a régi. A Manpukuji templom Uji legjobb teakertjei mellett épült fel. A sencha szertartása, a senchához kapcsolódó eszközök és sencha kultúra nagyon erős kínai hatás alatt formálódott. Ingen Manpuku teája és Koyamaen mai Manpukuzan teája tulajdonképpen egy furcsa történelmi fintor emlékművei lettek. A chanoyu , a japán tea útja a Song dinasztia kifinomult kínai szokásából települt át Japánba, hogy ott teljesen új utat és értelmezést kapjon, önálló fejlődés révén új művészetté, társadalmi, társasági, művészeti formává nője ki magát.

    A sencha korszak tulajdonképpen új, friss vért vitt a társadalmilag beszűkült látásmódú japán tea szokásokba és megintcsak Kínából nyerte a fő indítást. Mire a sencha új utat tör Japánban, majd a XVIII. század végére egészen kifinomult formájában megjelenik a gyokuro is, a kínaiak újra túllépnek az elfeledett módszeren. Ma alig találunk Kínában gőzölt, sodort rügyteákat, találunk ellenben a magyar-német teaházak kínálatában jóféle kínai senchát. A kínai sencha lehet jó is, de leginkább olyan, mint a salame ungherese, vagy a Tocai-Tokaji. Öszvér tea.

El kell ismernünk azt is, hogy tömegfogyasztásra és a kifinomult ízlésűek számára egyaránt érkeznek jó, sőt nagyon jó teák Kínából Japánba. Innen nézve azonban egyrészt reménytelen, másrészt értelmetlen ezeknek a teáknak a felfedezése; olyan, mint megismerni a Duna parti Párizst. Sokkal érdekesebb a Manpukuzan és egyáltalán a Koiguchi senchák Koreához és Kyusuhoz való kötődése. Az irreális árakon beszerezhető dél-koreai zöld teák ivása közben jól tetten érhető a híd, ami  a mai japán senchát történelmileg Kyusun, majd Koreán keresztül Kínához köti. A Manpukuzan igen-igen népszerű, fiatalos, erős, yang íz. Ha zene lenne, pergődob lenne, ha virág, viola, ha bor, akkor egyértelműen pinot noir. Ha pedig autó, akkor Subaru.

Tízezernyi örömöt és szerencsét kívánunk egy Manpukuzan mellé.